Napjaim.

Avagy egy furcsa szilveszteri számvetés.

Napjaim rendkívüli gyorsasággal peregnek. Úgy tűnik, hogy hajtja valami a naptárat. Szédületes ez a gyors időmúlás. Túl vagyok a hetvenen, nap-nap után célokat tűzök ki. Hajtom magam semmiért. Szeretnék már egyszer unatkozni. Rá kell jönnöm, hogy életemben még egy percet sem unatkoztam. Mit tegyek, ha bármilyen apró cél megvalósítása boldogsággal tölt el. Ha nem jön álom a szememre, azt az időt is hasznos tevékenységgel töltöm (már az én megítélésem szerint hasznossal), rendezem gondolataimat, összeállítom magamban a másnapi tennivalóimat, fogalmazok valamit, amit másnap le szeretnék írni stb. A reggeli kávé gőzölgő illata, a jövő heti TV újság megérkezése. Új mappa nyitása a leveleknek, ha változik a hónap. Újabb határidő napló megnyitása szilveszter után, mind csak az idő rohanására emlékeztet. És nem lehet megállítani. A dolog szomorú oldala, hogy egyre gyakrabban veszem halál hírét barátaimnak, kedves ismerőseimnek. Abban a korban vagyok, amikor már van bőven mire visszatekinteni. Hogyan gazdálkodtam a rohanó idővel? Hosszú volt a gyermekkorom. Anyám ismételgette gyakran: „Fiam sohse nő be a fejed lágya”. Csak a játék érdekelt. Karácsonyi ajándék: sál kesztyű, pulóver, nem érdekelt. A játék a mindenem volt. Születésnapra kapott új ruha, csak a jó neveltség miatt tettettem az örömöt, közben majd elsírtam magam. Sokat máig sem változtam, mindent játékos szemmel nézek. Barátaim, barátnőim is úgy választódtak ki: hasonló játékos lelkű személyek legyenek. „Játszótársaimban” nem csalódtam. Tudtam kitől mit várhatok el. Sokat segített ehhez régi iskolai osztály főnököm tanácsa: „Ha szívességet teszel, vagy ajándékot adsz, és a legkisebb hálát, ellenszolgáltatást elvárod érte, az már nem ajándék, az már gazdasági ügylet”. Ha kellett, új társakat kerestem, de a régiekkel mindig barátságban maradtam. Ostoba tulajdonságom, hogy nem tudok haragudni. Tudomásom szerint nekem sincs haragosom. A haragvó és mérges ember szemembe nevetséges. Nem akarok nevetséges lenni. Gyermekkoromból ismerős a rádió vasárnap reggeli ismétlődő műsora a „Csinn-Bumm-cirkusz”. A becsapott mérgelődő bohóc olyan nevetséges, hogy befolyásolta életvitelemet. Hozzászoktam: sohase voltam haragos, soha sem kiabáltam senkivel. Egyszer egyik munkatársam azt mondta: 15 évi munkakapcsolat után a legnagyobb káromkodás, amit tőlem hallott az volt: ”A fene egye meg”. Néha 20-25 beosztottam volt. Gyakran megesett a területemen fegyelmi ügy, prémium megvonás, fizetés csökkentés, elbocsátás. Soha nem kiabáltam, és észrevehetőleg több tekintélyem volt, mint kiabáló ordítozó vezető társaimnak. A kiabáló, ordítozó, szigorú ember ma is a cirkuszi bohócot juttatja eszembe.

Hiszek az önzetlen szeretetben. Egy rég hallott rádiójáték nekem nagyon emlékezetes és gondolatébresztő maradt. A tetőről emberünk fejére esik az a bizonyos tégla. Mentő, kórház, műtő, újra élesztési kísérletek. Ez alatt fenn Péter közli: „Rossz ember voltál, pokolban a helyed”. Emberünk tiltakozik. Meg van róla győződve, hogy jóságos volt, egész életében csupa jót cselekedett. Már sorolja is a sok jótettet. A mennyei komputer minden esetet ismer, de egyik sem önzetlen, ott van mellette a hátsó anyagias indok haszonleső indíték. Ha csak egy önzetlen jócselekedet van az életedben, megmenekültél: „Mondja Péter”. Emberünk bárhogy is erőlködik, kiderül, csak számításból tett „jót”. Két ördög már vinné is, de eszébe jut valami: hogyan lett volna önzetlen, mikor vele sem volt senki önzetlenül jóságos. Péter százával sorolja az emberünkkel tett jó cselekedeteket, de ő rendre megjelöli a számító hátsó, haszonleső gondolatokat és indokokat. Végül egyet sem talál. Lent az orvosoknak sikerül az újraélesztés. Ha valakivel jót teszek, erre a kis történetre gondolok. Kevés akad amit ott fenn fel tudnák említeni védelmemben. Egy másik történet tanulsága is végig vonul az életemen: Egy indiai guru temeti a nővérét. A guru is jó idős már. Barátja kérdi: Gyermek korotok óta ismerlek, mond mi a titka, hogy titeket soha nem látott senki veszekedni, haragos szót váltani. A guru így válaszolt: „Igyekeztünk egymást támogatni segíteni, de mindig vigyáztam arra, hogy én mindig ötször annyi jót tegyek nővéremmel, amennyit tőle kapok. Ma már tudom, hogy a növérem ugyan így gondolkodott. Ez azért lehetséges, mert az emberi ítélő képesség ennyire szubjektív. Titkunkat megőriztük. Ha egyszer is elmondtuk volna egymásnak, vagy akár csak célzunk arra hogy többet nyújtunk a másiknak, mint kapunk, a varázslat azonnal elszáll, és te most nem csodálkoznál a mi töretlen barátságunkon”. „Guru te nem mondasz igazat. Ha pénzt kért kölcsön a nővéred, akár az ötszörösét akár az ötödét adja vissza, kiderül, hogy valamelyiktek kedvezményez a másiknak”. „Életünk során többször előfordult, hogy pénzt adtunk egymásnak kölcsön, de úgy esett, hogy soha sem fogadtuk el utána a törlesztést. Egyébként is a egymással való törődés, egymás segítése terén a pénznek volt a legkevesebb szerepe”. - Sokszor elgondolkozom, sajnos egy kezemen meg tudom számolni azon embetársaimat akikkel olyan viszonyban vagyok, mint a guru a nővérével.

Nagyon tisztelem Dr. Sellye professzor elméletét. Azt mondja, egy-egy ember bizonyos mennyiségü stresszt tud elviselni. Ha betelt a pohár, meghal. Bár ezt az elméletet nem veszem szó szerint, igyekszem stressz mentesen élni. Ha visszatekintek az elmúlt évtizedekre, eddig sikerült. Lehet, hogy nem jól emlékszem, de még nem volt álmatlan éjszakám (persze még lehet). Valószínű teszek is azért, hogy ne vegyem a szívemre a dolgokat, csak javasolni tudom mindenkinek: gondoljon gyakran a professzorra.

Én racionális gondolkozásúnak tartom magamat. Seneca idealista, de egy tézise mély nyomot hagyott bennem. Egyik elmélkedésében ugyanis azt hirdeti: embert nem érheti külső sérelem baleset, kár stb. Ha valami baj ér, annak az előkészítésében, lehetővé tételében mindig magunk játszottunk szerepet. Pl. ha strandra mész számolj azzal, hogy lelocsolnak. Általánosságban a tétel nem igaz, de az eseteim 90 százalékát megvizsgálva igazat kellett adnom Senecának. És hogy ez így van, életem irányításánál gyakran volt segítségemre az elmélet.

A már említett osztályfőnököm egy másik komoly útravalót adott. Hálás is vagyok neki érte. A gyenge akaratú embert szenvedélyei irányítják. Szenvedélyét nem tudva legyőzni, komoly célokat nem képes elérni. Nagyon sok tettét később megbánja, és ez a legszörnyűbb. A vigasztaló viszont az, hogy az akaraterőt tornáztatni lehet: kisebb okos feladatokat kitűzve azokat megvalósítva fáradtságot, éhséget, szomjúságot kényelmet félretéve akaraterőnk erősödik. - Ma több mint fél évszázaddal később nevetségesnek találom ezt a játékot, de igaz az, hogy fiatal koromban hittem benne, és meg voltam győződve, hogy a kis tornák következtében erős akaratúvá váltam. Legalább is tetteimet nem szoktam megbánni.

Az idő során a fenti elvek életem alapvető sarkköveivé váltak. Már késő van hozzá, hogy megváltozzak. Minek is változtatnék? Peregjenek tovább csak az órák, napok évek. Rohanjon az idő. Talán egyszer még unatkozni is sikerül (apám azt mondta: „Csak az ostoba ember unatkozik”). Bármilyen rövidnek tűnik életem, igazság az, hogy túléltem édesapám, túléltem jóval az átlagos férfi életkort, és azt mondhatom boldog voltam. Hát mit akarok még?

Ma szilveszter van. Hajlamos az ember visszagondolni az elmúlt évre, esetleg az egész életére. Ez a kis írás ennek a hangulatában készült.

Bp. 2001. szilveszter

Horváth Imre

Visszalépés: a jelen lap tetjére
Visszalépés: a menühöz
Visszalépés: a főoldalra