MEDITÁCIÓ

 

 

Fekszem ágyamon. Délután van. A nap szobánk háta mögé vonult, de így is nagyon meleg van. Takarónak se lepedőt se ruhaneműt nem tűrök meg magamon. Két szárnyas erkély ajtónk tárva nyitva. Látom fekve is a szobánk előtt elterülő olajfa ligetet. Ligetet? Inkább erdőt. Amíg csak a szem ellát: a kék hegyekig húzódik. Az olajfa leveleinek színe ezüstös sötétzöld. Ez a szín nem élénkít, mint a mi akác- vagy bármi más lombhullató fánk világoszöld színe. Ez bágyaszt, elgondolkodtat, befelé fordít. Megnyugtat ugyan, de fáraszt, letaglóz. Ha nézem, szemem beissza. Egy idő után a levél részletek eltűnnek. Homogén zöld folyam. Betölti a látómezőt. Minden részlet elveszik. Orrlukam kitágul. A fűszeres levegő részegít. Szerencsétlen növényzet a leveleibe nehezen párolgó olajat pumpál, hogy védekezzen a gyilkos, mindent kiszárító napsugár ellen. A Nap kegyetlen. Most az olajat párologtatja. A lég tele van a fűszeres illattal. Nem tagadom szeretem ezt az illatot, mert a trópusi nyaralásokat juttatja eszembe. Mélyeket lélegzem a sokféle olajos növény illatából. A gyér aljnövényzet alól hangos tücsökzene hallatszik. Mi az hogy hangos? Ordító, süvítő, fájdalmas, amíg meg nem szokod. A beszéd mellette nem hallható. Túl kell kiabálni. A krétai tücskök sem adják alább az epidaurusziaknál. Lassan a tücsökzene a fűszerillat és a bágyasztó olajzöld együtt hatalmukba kerítenek. Már én nem is vagyok. Akaraterőm nulla, érzékeim lefoglalva. Félholtan tehetetlenül pihenek. De mégsem. Egy érzékem még működik. Az ágy nyom.

A tapintó érzékem még a régi. Míg ezen merengek, azt veszem észre, hogy az ágy nyomása lassan eltűnik. Súlytalanná válok. Hát persze. Hiszen felemelkedtem. De csak a lelkem. Ha vissza lenézek, ott látom gyarló testemet az ágyon. Kezem lábam hanyagul szétdobálva, térdem könyököm szabálytalanul behajlítva. Tovább emelkedek. Már csak egy vonalas ábra vagyok, mint a phaestos-i korong egyik hireoglifája. Elvész a hieroglifa, panziónk csak egy kis fehér négyzet. Nagy zöld folt. Egy millió olajfa. A zöld foltot hosszúkás girbe-görbe vonal veszi körül. Azon túl minden kék. Ilyen a súlytalanság? Szent ég! Elhagytam a porhüvelyemet. Már nem számít semmi. Nincs gond, bánat, öröm, terv, szenvedély. Ez nem lehet igaz! Karnyújtásnyira vagyok a megvilágosodástól? De jaj! Mi történt velem? Pillanat alatt visszazuhanok az ágyamba. Drága párom vállamat érinti. Másik kezében poharat tart. A pohárban hazulról hozott körteporból, vízből készült üdítőital. Az italt nedves törülközővel hűtjük. Ez újból a nyers valóság. Azért ez így is szép volt. Az üdítőt csókkal köszönöm meg. Szeretlek Kréta.

        

                                                                                    

                                                                                                                                Horváth Imre  Kréta 2000. 09. 20.