Haza út Krétára

 

 

 

 

 

Tucatszor halottuk: A hajó nem vár. Mellesleg a hajó kilométerre horgonyoz a parttól. Csak egy kisebb hajóval lehet odajutni. A sikló majdnem függőlegesen visz le Fira városából a partra. Sok kicsi hajó közül meg kell találni a miénket. Ha nem megfelelőre szállunk, a nagy hajó nem vesz fel, visszaküldenek a partra. Nem szabad tévedni. Hajónk nevét könnyű megjegyezni: Kallisztri. Szantorini szigetének mitológiai neve után. Végre megvan a miénk. 80-100 ember zsúfolódik össze. Már is indulunk. Elhaladunk egy nagy hajó horgonylánca alatt. Átszállunk a mi nagy hajónkra. Elkérik a kis kártyát, hogy lássák, nem vesztünk-e el. Letelt már az utolsó kishajó-fordulóra jelzett idő, de még kétszer fordul a kishajó. Nem kell félni a lemaradásról, nem eszik olyan forrón a kását. Úgy látszik a „beszálló kártyák” is mind beérkeztek. Elindulunk. Búcsúzúnk a szigettől. A százemeletnyi meredek csíkos sziklafal élesen veri vissza a lenyugodni készülő Nap sugarát. A várakozó hajók egyre kisebbek lesznek. Elkerüljük a kaldera közepén 1922-ben és 1928-ban emelkedett Palea Kameni, és Hot Springs vulkáni szigeteket. A gerinc tetején húzódó főváros már csak vékony hófehér csík. Valaki azt mondta a búcsúzás egy kicsit meghalás. Párocskám kezét szorosan fogva búcsúzom a szigettől. Korábbi utazásaink alkalmával szállóige volt: ide még vissza fogunk jönni. Még tavaly is azt mondogattuk a Kanári szigeten. 70 éves vagyok. Tudom, hogy többet sohase látom már Szantorinit. Komoly gondolatok uralkodnak el fejemben. Lassan az utolsó részletek is eltűnnek Thirasszia szirtjei mögött. Közel vagyok hozzá, hogy könny gördüljön szememből, rég dédelgetett álmon teljesült. Drága páromon is érzem a meghatottságot. Kezét fogom. Azt gondolom: ugye megérte ide eljönni. Napokon keresztül le akart beszélni erről az utazásról, mivel sok pénzbe kerül. Perceken belül nem látszik más csak a kék tenger. Vonzza a szememet a kék. Hullámot már nem is látok, csak kék színt. A meditációt az zavarja meg, hogy egy szép hajó tűnik fel a közelben. Szembe halad. Oldalán a napfény csillan. Később még több hajó mellett haladunk el. A napsugár egyre bágyadtabb, míg minket kínzó szomjúság gyötör. Párocskám ül a pénzen. Könyörgök neki: legalább vegyünk egy liter forrásvizet. Az a jelszavam: a nyaralás minden percét élvezni kell, különben kidobtunk az ablakon a semmiért csaknem negyedmillió forintot. Két háromnegyed liter víz nem a világ. Az enyémet öt perc alatt kiürítem. Most tökéletes a közérzetem. Hamarosan megkezdődik a hajón a vacsora. Zöld színű a vacsorakártyánk. A hangszóróban sorra szólítgatják a vacsorázókat. Öt nyelven. Utolsó a magyar, de én már mind az öt nyelven mondogatom magamban a zöldet. Mitagadás megéheztünk. Drága párom sem figyel rám, mit mondok. Ő is a hangszórót figyeli. Végül hallom  minden nyelven az áhítozott zöld szint, végül magyarul: „Kérjük zöld vacsorakártyával rendelkező kedves vendégeinket, fáradjanak az étterembe vacsorához. Jó étvágyat kívánunk”. Hát étvágy az van. De jó lett volna ez a dzsúz másfél órával ezelőtt! A nagy szalon közepén pódium, táncparkett. Közvetlen melette telepedünk le egy asztalhoz. Ez a tettünk később nagyon gyümölcsözőnek bizonyult. Egy zenész került elő buzukival. Nagyon megörültem. Nagyon kedvelem a görög népzenét. Internetről sikerült egy párat begyűjteni. Ha időm van, nagyon szívesen hallgatom. Párocskámmal összecsillant a szemünk. Rádióban egy táncdalénekestől az elmúlt hetekben többször halottam egy dalt, melynek az egyik sora körülbelül így hallatszott: „Te már csak hozzám tartozol, elviszlek oda, ahol buzuki hangja szól”. Párocskám is emlékezett ezekre a sorokra. Valószínű csak én érzékenyültem el arra, hogy mondtam neki: ”Látod, én is elvittelek oda”. Én vagyok a családban a zenebolond. Türelmetlenül vártuk a „páholyból” a fejleményeket. Megérkezett egy másik zenész is – szintetizátorral –. Egészen oda voltam a csalódottságtól. Kiderült később, nem volt rá okom, mert a szintetizátoros csak ritmust csinált. Élveztük a zenét. Emberünk elismert művész lehetett. Ismert és részünkről ismeretlen görög zenék után klasszikusok, és müzikel számok kerültek sorra. Minden bizonnyal a magyarok tiszteletére Monti Csárdása. Brams 5-ik magyar tánca, Liszt művek és egy-két népdal hangzott el. A buzuki és a zenész technikája annyira megtetszett, hogy esküszöm a New York New York a buzukin hangzik a legszebben. Párocskám kezdett fáradni, mondom neki: „Innod kell egy kávét. Bármibe kerül is. Gondolj a negyedmillióra”. A pincérek körülöttünk sürögtek. A kávé után életem párja velem együtt teljes odaadással élvezte a műsort. A zenészek hívására előkerült a hajóról egy táncos. A görög tánc látványos. A lassú és gyors mozdulatok váltakozása szinte ujjongó örömöt vált ki bennem. Egy körülbelül 8 éves kisfiú pattan a pódiumra. Ott folytatja, ahol az előző kifulladt. Tucatnyi videós kiküzdötte magát az első sorokba, másodpercenként csattan a vaku. Hangulat tetőfokon. Az utazóközönség is betódul a parkettre. Az is táncolja az ismert görög körtáncot, aki sohasem próbálta. Minket is invitálnak. Párocskámmal összenevetünk. Látom, szívesen beállna, ha bíztatom azt monda, hogy az ő korába már nem illik, szégyelné magát. Kint öreg este van. Lassan tíz órát töltöttünk már a hajón. Félek, egyszer csak megérkezünk és vége lesz a varázsnak. Vége is lesz. A hajó közben kikötött. A kamion kijárat van nyitva, gyorsan kiszállunk, különösebb tolongás nélkül. Előttünk parkolnak a buszok. A vezetőnket meglátva utána megyünk. Egy perc és a buszon vagyunk. Nem a mi buszunk, de vezetőnk megnyugtat. Vagyunk vagy tízen. Átbuszozunk az esti fővároson, még negyed óra az országúton. Az első megálló Analipsi. Vége ennek a csodálatos napnak. Öt perc múlva alszunk.