Emlékezetes pillanatok

 

 

 

 

Mindenki életében vannak emlékezetes pillanatok. Életem párjával nálunk ilyenek a naplementék. A naplemente végignézése nálunk egy szertartás. Akkor nem szabad semmi mással foglalkozni, fogni kell egymás kezét, amíg az utolsó halvány sugárnyaláb el nem tűnik. Túl vagyunk már biztos vagy száz naplementén, de különlegesek és emlékezetesek a tengerparti naplementék. Nincsenek a véletlenre bízva, megtervezzük őket. Mikor a jelenség befejeződött összenevetünk, vagy csak összemosolygunk, de az biztos, hogy még beszélünk majd sokat róla. A kezet csak ez után szabad elengedni. Valamikor a Santa Monika Beach-en autóztunk Karcsi és Feri barátunkkal. A Nap a horizonthoz közeledett. Kértük barátainkat, álljunk meg pár percre. Nem értették, miért kell nekünk a kocsiból kiszállni. Valószínű, egyedül vagyunk a hülyeségünkkel, de barátaink megbocsátották. Tavaly a kanári szigeti naplemente napi programmá vált. Képesek voltunk úgy megbecsülni egy alkalommal, hogy az autópályán arra az időre félre álltunk. Máskor a kacskaringós, szépen kiépített tengerparti sétány más-más pontjára sétáltunk el. Néhány éve az Indiai Óceán naplementéit gyűjtögettük. A jelenséget a part menti pálmafák keretezték. Lakrészünk teraszán kávézgatva is élvezhettük.

 

Most a tengerparti sétányon, egy padon ülünk. Még magasan van a Nap, de kivárjuk. Találgatjuk hol fog lemenni. Talán a kis Paximadi szigettől jobbra? A Nap a vártnál meredekebben ereszkedik. Ha ez így megy, akkor a nagy Dia sziget mellett húnyik el. Eltelik 10 perc, és már látszik, hogy a Dia szigetet sem éri el. A tengert sem. Ráül a parti olajfa csoport tetejére, és meredeken, lassan kimérten ereszkedik le, mint egy a gázt lassan eresztő lufi. Az olajfa lombjain minden kis lukat megkeres, hogy ránkmosolyogjon még búcsúzóul, aztán végleg eltűnik. Elindulunk. Pár percre van tőlünk a Veronika Supermarket. Itt a párocskám kenyeret, gyümölcsöt, és vizet vesz. Mikor kijövünk az üzletből, sötét este van. Megszokott dolog, hogy déli tájakon hirtelen követi a nappalt az este. Régen, egy afrikai szafarin a szabadban sétálva, előrenézve, a teljes világosságban lenyugodni készülő Nap volt látható, ugyanakkor hátrafordulva a sötét égbolt. Ahogy egy éppen akkor hallott kedves dallam nem hajlandó elereszteni az agyat, sokáig visszatér, a fülben tovább zeng, dúdolásra ingerel, az imént látott lemenő Nap képe is tovább él az agyamban, mint egy, egyre halványuló szellemkép. De jó volt ragaszkodni Krétához! A tengerhez! És milyen jó ragaszkodni az élethez! Vajon még hány naplementénk van hátra?