Amikor közel van az Isten.

 

Nehéz szerpentineken kacskaringózunk felfelé. A táj a kora reggeli napsütésnél plasztikus. Minden kanyarnál új panoráma tűnik fel. Néhol megállok, ahol kitérőt építettek. A tájat csak kéz a kézben lehet élvezni. Ide nézz! Azt nézd meg! Oda nézz! De muszáj továbbmenni. Nem akarjuk lekésni a gyermekkórust. Nem azért, mert a Mont Serrati gyermekkórus világhírű, hanem azért mert olyan szép. Az út tökéletesen karban van tartva, de elég keskeny, meredek, és sok a hajtűkanyar. Szerencsére a forgalom gyér. Az égbolt mély kék. Sehol egy felhő. Ez a látvány már egymagában boldoggá tesz, és még itt van a panoráma. Úgy látszik nem ér véget a szerpentin. Sokat dolgozok a kormánnyal, de minden munkáért, minden kanyar után új csodás látvány a jutalom. Egyszer csak előtűnik a kolostor együttes. Nehezen találunk parkoló helyet. Mi lesz itt később? Elől ülőhelyet kapunk a katedrálisban, de tíz perc múlva gombostűt nem lehet leejteni. A nagy gonddal összeválogatott cérnahangok, az aprólékosan kidolgozott karnagyi munka érződik a műsoron. Átadjuk magunkat a hangoknak. Nem mai könnyűzene, de a patinás falakhoz, a vallásos hallgatósághoz tökéletesen illik. Az élvezet maradéktalan. Én is voltam templomi kórus tag. Tíz éves lehettem. Hitoktató papunk a kispesti nagy-templomban orgonált, és az osztályt betanította a következő mise énekeire. Mindig is szerettem énekelni, de nem amikor kötelező. Az egészben az volt a jó, hogy ha az orgonafujtatásnál rám került a sor, addig nem kellett. A behemót hangszer oldalán fogantyú volt, lent két pedál. Ez utóbbit felváltva kellett nyomogatni testsúllyal ránehezkedve. Öt percenként váltottuk egymást. Már rajtam volt a sor, de a társam nem akart leszállni. Azt hiszem az ilyen gyerekekből válnak később a terroristák. Szépen szóltam, keményen szóltam, majd ellöktem, hogy elfoglaljam a jogos helyem fujtatón. Dulakodás alakult ki, ami ott még senkit sem érdekelt. A papunk vetett neki véget, ugyanis hamar elfogyott a levegője. A zene leállt, egy-két taktus után a hívek is abbahagyták az éneklést, és tekingettek fel a karzatra. A barátom egy hatalmas pofont kapott, jól megérdemelten. A másikat igazságtalanul én, hiába mondtam, hogy már két perce nekem járt volna a fujtató. Ha egy pap ilyen igazságtalan, akkor talán a mennyországban is igazságtalanság van-gondoltam. Most minden tökéletes volt. Megnéztük a fekete madonnát. Nem vagyok vallásos, de ha már itt vagyok, megnézem. Életem párja is látni akarja. A sok évszázados fáklya, tömjén és gyertyafüst sötétbarnára színezte. Ha egy múzeumban látom, megnézem és tovább megyek. Itt más volt a helyzet. Ismertem a legendáját. Hányattatását a mór uralom alatt. A csodálatos gótikus épület, a sok ezer hívő zarándok körülöttem belém is áhítatot, és meghatottságot öntött. Körbe lehetett járni a fából készült kis szobrot. Újra a napfényen voltunk. Sok tucat árus kínálta a gyermekkórus műsorát CD-n, kazettán. Nem vettünk, hiszen a hang kevés. Mi adná vissza a hangulatot, amitől olyan felejthetetlen volt az élmény? Kis fekete madonnát sem vettünk. Bejártuk a környéket, kötélvasúttal, a Szt. József csúcsot. Fenékig élveztük a látványt. A középkori szerzetesek ravaszak voltak. Tudták, ha ide építik a kegyhelyet, nem kell a hívőknek Isten létét bizonygatni. Az égbenyúló sziklatornyok, mély szakadékok, a természet e csodája a hitetlent is megtérítik. Kapkodunk, ráncigáljuk egymás kezét. Nem tudjuk hirtelen mit is nézzünk. Közben megnőtt a forgalom. Parkolóhely már rég nincs.  A tarka ünneplő tömeg elfoglalja az úttestet is. Honnan ez a sok ember. Pedig hétköznap van. Elfelejtünk ebédelni. Újabb koncert a székesegyházban. Dalárda dalárda után. Szerzetesek, kis fiúk, nagyfiúk, apácák (?). A templom-hajó visszhangja máskor tán zavaró, most még áhítatosabbá teszi a zenei élményt (otthon talán elzárnám a rádiót, de itt örök emlékké válik). Élvezzük a délutáni napsütést. Felhő ereszkedik. Egyre feketébb. Percek alatt alakul át a látvány. Elbájol a tünemény. Lábunk gyökér. Nem félünk. Szembe az út túlsó felén a biztonságot nyújtó kocsi. Váratlan égdörgés. Majd folyamatos. A sziklafalak sokszorosan verik vissza a hangot. Villám villámot ér. A meglepetéstől nem mozdulunk. Egy égi háború a Mont Serrat hegyei között nem mindennapi látvány. Hideg zuhanytól ocsúdunk fel. Hat lépés és a kocsiban vagyunk. Elázva. Az esőfüggönyön nem lehet átlátni. Mély szakadék szélén parkolunk erős vaskorlát mellett, nincs semmi félnivalónk. Az eső robaja elnyomja az égdörgést. A szemben álló épület ereszén vízesés hull alá. A völgy szemközti sziklafalának még a körvonala sem látszik. A kocsink alatt majd tengelyig érő patak rohan lefelé a lejtős úton. A kövér esőcseppek mint megannyi géppuska zaja lehetetlenné teszik a beszélgetést. Az eső jég esőre vált. Erre már nincs szavam. Itt most közel van az Isten.         

 

Azt nem tudtuk ekkor, hogy ezekben a percekben, tőlünk tucatnyi kilométerre egy zsúfolt kemping lakói az életükért küzdenek.

 

Azt sem tudtuk, hogy ezek közül a nők, férfiak és gyermekek közül több mint kétszázan nem élik meg a következő perceket. Egyikük másikuk holttestét a szennyes ár több mint hetven kilométerre sodorja.

 

Az eseményekről hazaérkezés után az újságokból szereztünk tudomást.

__________________________________________________________

 

Évekkel később a TV egyik tudományos csatornáján filmet láttunk. Ha jól emlékszem a „Természeti Katasztrófák” sorozatban. A fenti eseményt filmen dolgozták fel, melynek a mottója: „Hova nem szabad kempinget építeni.” (nem csak ezt a kempinget, hanem sok hasonló veszélyes helyen építettet véglegesen megszüntettek).

__________________________________________________________

 

 Minden vihart napsütés követ. A Mont Serrat-ot annyira megkedveltük, hogy a kevéske időnkből még egy napot szenteltünk neki. Körbe jártuk az egész hegyet, Össze vissza bolyongtunk a szerpentineken. Megtapasztaltuk, hogy oda útban egész más a táj, mint szembe, és hogy ezzel a természeti szépséggel nem lehet betelni.